Monday, May 13, 2013

Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai - XV. rész: Hallé újra, avagy Merényletkísérletek


Lenézett a körös-körül egyre gyűlő tömegre, majd tekintetét szemmagasságig emelte, ahol a város lenyűgöző pompája tárult elé. A látvány volt annyira megkapó, hogy hirtelen elfeledkezett eredeti szándékáról, miszerint a mélybe vesse magát. A frusztráció kezdett csillapodni benne. Ameddig a szem ellátott, fények kezdtek gyúlni, melyek megbabonázták. Óvatosan tekintgetett jobbra, majd balra. Még a tűzoltóautót sem hallotta meg, amely odagördült az épület elé, sem a mentőt és a rendőrautókat, a hangyabolyra emlékeztető nyüzsgést, ami alatta támadt. Nem vette észre azt sem, hogy az utcát lezárták. Csak a város létezett és ő. Mintha csak egy kilátóba jött volna megcsodálni a tájat.
Nem vett tudomást a nemrégiben az épület melletti, eleddig lezáratlan utcába begördülő autóról sem, amelyből hirtelen teljes hangerőn felcsendült néhány slágerből egy-egy ízelítő. "Jump, jump!" - visszhangozták a környező épületek, mígnem egy rendőr tűnt fel az utcában, határozott léptekkel a hangoskodó felé törve, mire az autó nagy gázfröccsel eltűnt.


Nem érzékelte az idő múlását, valósággal magába itta a látványt. Telhettek a kövér, húsos percek, és múlhattak a fertályórák, ő nem vett semmit ebből észre. Ám egyszercsak egy tűzoltó-egyenruhás alak bukkant fel a látóterében. Valamit mondhatott, mert mozgott a szája, de a hangok nem jutottak el hozzá, csupán valami madárfüttyre emlékeztető, sípoló hangokat hallott. A tűzoltó arcán részvét és szánalom jelent meg, amikből ő köszönte, de nem nagyon kért most. Amaz egyik kezét óvatosan őfelé nyújtotta, s megint madárcsicsergett egy hosszabb sort hozzá. A tűzoltóautó darukosarába akarhatta őt maga mellé besegíteni. Neki azonban ehhez nem volt kedve, így inkább az alakra vakkantott valami jelzésértékűt, s mikor amaz kissé értetlenkedve visszább húzta a kezeit, ő maga sarkon fordult és lépett egyet.


Ha egy nem túl forgalmas zsákutca végén a szemétszállító autó ácsorog egy fél órát, vagy talán többet is, az nem sok embernek szokott szemet szúrni. Ebben reménykedett Kanyi Jani is, aki nemrégiben megtudta, hogy két évvel ezelőtti balesetét nagy valószínűséggel ennek a kissé beszámíthatatlan öregasszonynak köszönhette, aki most itt lakott. Még azóta is rémálmaiban elő-előjött az a szép napsütéses őszi délután, amikor egyszer csak az a sáros koponya betalált a kabriójába. Belső fülei még a sátánkacajt is hallani vélték, amint az állkapocs lassított felvételként kinyílt az ablakról lepattanó ördögi fejen. Az ébredés a kórházban nagyon kellemetlen volt, valamint csigolyatörése és hosszabb betegeskedése miatt meg kellett válnia jól fizető állásától. Hiába kapaszkodott hát fel oly keservesen azon a ranglétrán, minden semmivé lett. Csaknem egy évig volt munkanélküli, míg végül felvették kukásnak. A nyakát azonban még most sem tudta rendesen forgatni, és ez már örök életére így marad. Mindez amiatt a vén szenilis szatyor miatt! Még jó, hogy kiderítette az új lakcímét, merthogy a per óta még el is költözött. Persze mivel az idős hölgy beszámíthatatlannak bizonyult az orvosszakértő szerint, ezért egy ejnye-bejnyével megúszta. Micsoda igazságtalanság! Most nem fogja ennyivel megúszni! Minden keserűségét beleadta abba a mozdulatba, ahogy öklével az ajtón levő könyöklőre csapott.  Érezte, ahogy feltartóztathatatlanul elönti a düh. Mintha forró vízzel telne fel teste. Egy forró könnycsepp kezdeménye meg is jelent szeme sarkában.
"Meddig állunk még itt?" - jutottak el hozzá társa szavai recsegve, valami ködfátyolon túlról. A forró vízbe némi hideg vegyült.
Bambán társára nézett, és érezte, ahogy lassan lecsillapodik. Némán visszafordult, üveges tekintetét még egyszer az ajtóra szegezte. De az csak nem akart nyílni. Komótosan a slusszkulcs felé nyúlt, s másik kezével az immár kihűlt könnycsepp-embriót elmorzsolta.
"Jól vagy?" - aggodalmaskodott társa - "Egyáltalán miféle elintéznivalód van itt minden második reggel? Miért kell mindig ide jönnünk várakozni, majd csak úgy simán elhajtani innen?"
"Majd egyszer megtudod..." - motyogta Jani, miközben a gázra lépett. Már csak egy rózsaszín foltot láthatott volna a tükörben, ha épp arra is néz, amit viszont nem tett. 


"Micsodaaa?" - hörögte bele a telefonba Özvegy Koponyányi Jenőné Sz. Irén vérnyugdíjas. "Az unokám? A kórházban? Tegnap este óta? Máris megyek!"
Magára öltötte rózsaszín esőkabátját, felhúzta - szintén rózsaszín - gumicsizmáját, és kifordult az utcára, ahonnan épp egy kukás autó kanyarodott ki a főútra.


A környéket nagy csörömpölés hangja rázta meg. A madarak is megálltak reptükben, hogy megszemléljék, mi történt. Egy kukásautó hajtott ki a főútra, de nem adta meg az elsőbbséget egy arra haladónak. A károsult kipattant kocsijából és öklét rázva hangosan anyázni kezdett.
A kukásautóból is kipattant egy alak és válaszolt. "A te anyádat!"
A mellettük elhaladó rózsaszín esőkabátos, rózsaszín gumucsizmás idős hölgy siettében kárörvendőn odavágta: "Anyák napja van?"


Válogatott átokszavakat mormogva szelt át időt és teret, csak úgy suhant át a hipertéren. Ha efféle krízishelyzet támadt, néha elfeledkezett magáról és nem  kellett súlyos lassúsággal hömpölyögniük a félóráknak egy-egy csekély járdaszakasz megtételéhez. Persze amikor belassult, mindig okkal tette. Nem szabad semmilyen alkalmat elszalasztani, hogy szegény Jenőkét megbosszulja a világon. Főleg a fiatalokon. Mert micsoda dolog ez, hogy ezek élnek, Jenőke meg nem?! Sőt, jól érzik magukat a bőrükben. Sima a bőrük és saját foguk van. Nincs szükségük járókeretre és botra, hogy egyenesen tudjanak járni. Jó, neki sem nagyon lenne, de azért mégiscsak mókásabb ezzel a közlekedés...
De most nem ilyesmiken járt az esze. 
Csakhamar a kórház folyosóját szelte át, hogy megtalálja unokáját. A folyosó közepén ocsúdott fel, hogy elfelejtette megkérdezni, hányas kórterem, egyáltalán melyik folyosó és melyik szint... Nyomban hátraarcot csinált és rohant volna vissza a recepcióra, csak pont ez a hülye doki itt lófrált a nyomában. Az összeütközéstől reflex-szerűen hanyattvágódott. Sokkal nagyobb esést produkált, mint indokolt lett volna, de ez senkinek sem tűnt fel. A doki lehajolt, hogy felsegítse. 
"Jajj, elnézést! Megütötte magát?"
Megragadta a kínálkozó alkalmat - nem tudott a kísértésnek ellenállni. 
A doki csodálkozott, hogyan került a földre, és hogy a banya, aki az imént elvágódott, most fogatlanul rávigyorog - felülről (!!!) - és közben sivítja, hogy "Nem történt Femmi, aranyoFkám!"


"Koponyányi Izabella? Igen, első emelet kettes." - mondta a személyzet, ő pedig már rohant is a lépcsőkhöz.


A kórteremben három ágy volt, de ebből csak kettő foglalt. Úgy voltak elhelyezve, hogy a terem egyik sarkában elhelyezett tévé képernyőjét mindegyikből látni lehessen. Koponyányi Izabella üveges szemekkel nézte a Szomorú Csütörtök adását. Felületes szemlélő azt hihette volna, hogy meghalt, a szekta bírálói csak simán agyhalottnak tekintették volna, amiért nézni tudja az adást. 
"EFt a Fart néVed? - kérdezte egy ismerős hang.


"Hallelúja, dicsőség az Úrnak!" - dörmögte bele a mikrofonba az egybegyűlteknek és a tévé előtt ülő nézőknek Lengyel János, aki a Szomorú Csütörtök adásában a képernyőkön is virított. Végtelen megelégedéséhez az is nagyban hozzájárult, hogy most már elmúlt az a rosszullét, ami az összejövetel elején környékezte meg, az általa egy személyben elfogyasztott három emberes adagnyi libamáj okán. Hangja nem annyira volt mesterkélt, mint más, hasonló hivatású embereké, inkább csak természetesen faragatlan. Hiszen míg egy valamire való tévéprédikátor a keze alá dolgozó stábtól kap mindenféle jótanácsot, hogy hogyan jelenjen meg a képernyőn, hogyan beszéljen, és együtt dolgozzák ki a legmegfelelőbb stratégiákat, vagyis valójában egy csapatmunka eredménye az, amit a néző és a hívő kap, addig ő nem tűrte a kritikát és nem fogadott el semmiféle tanácsot. Igazi vidéki bunkó volt még mindig, annak ellenére, hogy zsebdiktátorrá küzdötte fel magát. A rossz nyelvek szerint szeretett porba hullott emberfejekkel focizni - amit persze nem szabad szó szerint érteni, mert ő az a fajta volt, aki piszkos munkát nem szeretett végezni tettlegesen. A szájkarate volt az ő legfőbb mestersége. De ebben is csak bizonyos fokig volt kifinomult. A részletekre már nem ügyelt. Mint például arra, hogy vidékies tájszólását leküzdje. Amikor az Úrról beszélt, csaknem Ór volt, amit mondott, hosszan elnyújtva. Hasonlóképpen, sok szóban megkettőzve ejtett hangzókat, amiket nem úgy kellett volna, és fordítva. Ahonnan származott, Ganyépusztán ez így volt szokás. Így hát az előző mondata is leginkább így hangzott: 
"Hallé újra, dicső segg az Orrnak!". Egy műveltebb ember nem bírta két percig hallgatni, hogy fel ne csattant volna: "Ki ez a vidéki tahó?". Nem mintha a vidékiek mind tahók lettek volna egy művelt ember szerint. De Lengyel szavaiból a műveletlenség, az intelligenciahiány és az ostobaság valósággal ráugrott a hallgatóságra, mint egy vadászó tigris áldozatára. Eme hátrányos tulajdonságait világvezetői ambíciókkal és hangerővel próbálta kompenzálni. Önjelölt televíziós megmondóemberré avanzsálta magát - falusi általános iskolai végzettségével. Törtetését pedig a hívek kötelező adományaiból támogatta meg alulról. Mesterségesen kiépített besúgó hálózata révén mini-maffiózóként ügyelt a védelmi pénznek is nevezhető kötelező egyházi tized befizetésére, amiből aztán saját tévéállomást és saját kiadású újságot is vásárolt magának. Amíg ezen mondatokat mondta, csak egyetlen egy dologra gondolt. Vajon mekkora lehet most a nézőszám? Osztott és szorzott. Ennyi nézőből ennyi és ennyi új hívőre számíthat. Ennyi és ennyi új hívő - az átlagfizetést alapul véve - ennyi és ennyi plusz bevételt jelent. A kiadási oldalt ismerte - és folyamatosan dolgozott azon, hogy egyre csökkentse. Emberei nem hogy ingyen dolgoztak neki, hanem még ők fizettek, hogy dolgozhattak. És mindezt önként és dalolva. Szó szerint. Mert "dicséreteket" kellett énekelniük. Az Orrnak. Most így brekegett:
"Mert a Jézos Krisztosba vedett hitt által igazoltunk meg! Igazz emberek vogyunk! Eltörőtte minden bőnünket az ő vérre álltall! És felszabadíttott minket a tőrvény orr-alma alóll!"
Az egybegyűltek őrjöngő üdvrivalgásban törtek ki.
Különösképpen az első tíz sorban helyet foglaló adócsalók. Ők nagyon örültek az efféle beszédeknek. Mert nagyon nem szerették a törvényeket. Halovány segédfogalmuk sem volt, hogy tulajdonképpen a prédikátor miféle törvényekről beszél és hogy ezeknek mennyi közük van a jogrendszerben jelenleg hatályban levő törvényekhez. Mindannyian "vállalkozók" voltak. Vagyis cégeket alapítottak, majd az új, még naív híveket becserkészve, azokat maximálisan kihasználva üzemeltették pénzmosó cégeiket. A naív ifjoncok nem is sejtették, mi mindenhez asszisztáltak imígyen, akaratukon kívül. Legtöbbjük bejelentetlenül dolgozott, és minimálbér alatti fizetést kapott. Ebből persze az egyházi tizedet még be kellett fizetnie, vagyis tíz százalékot minden megkeresett pénzösszegből, majd ezen felül minden istentiszteleten adakozott is. És a prédikációkban kikapta "istentől", hogy mennyire tohonya és lusta alak ő, és ha összekapná magát egy kicsit, akkor "az úr munkája" mennyivel jobban tudna haladni. 


A bankban hosszan kígyózott a sor, amikor a símaszkos férfi belépett. Valószínűleg kifigyelhette, hogy a biztonsági őr mikor megy ki a mosdóba, mert beléptét ehhez időzítette. Először senki sem hederített rá, még akkor sem, amikor előhúzta revolverét. Fekete kommandós ruha volt rajta és fekete símaszk. Kezében egy teszkós szatyrot, másikban immár a lőfegyvert szorongatta. Határozott léptekkel közelített az egyik legközelebbi ablak felé, ahol épp az egyik ügyfél kötötte le a kiszolgáló személyzet minden figyelmét. Mögötte a sorban egy tucatnyi ember állt, mindannyian rezzenéstelen közönnyel figyelték, ahogy a fekete ruhás előre tör, megelőzve őket. Sejtették, hogy mi várható, de nem akartak beleavatkozni. Szerettek volna kívül esni a látókörén, és főleg a lőfegyver hatókörén. Ugyanakkor olyannyira szerették volna befizetni a számláikat, hogy nem merészeltek pánikreakciókban kitörve a kijárat felé rohanni. A bankrablás pedig amúgy is szokványos eset volt errefelé, szinte minden második hétre jutott belőle átlagban. A legjobban leginkább azt sajnálták, hogy majd nagy valószínűséggel a rendőrök is faggatni fogják őket - és ezáltal fel is lesznek tartva bokros teendőikben. 
A fekete ruhás az ablakhoz ért. Az ügyfél nagyon elmélyülten magyarázott a pénztárosnak, a kettőjüket elválasztó golyóálló üvegen levő kicsinyke résre teljesen ráhajolva, így a sorban mögötte álló már csak szófoszlányokat hallhatott az odakinti forgalom beszűrődő zajában. A fekete ruhás egy darabig várt, hátha abbamarad a monológ. Közben karórájára nézett. Teltek-múltak a másodpercek. A szóáradat csak nem akart abbamaradni. A fekete ruhás idegesen körbetekintett, és egy kicsit megnyugodott, hogy a biztonsági őr még nem fejezte be a pisilést. Ismét az órájára pillantott, majd meglátta a helyiség falán a nagy méretű faliórát. Összehasonlította a kettőt, és konstatálta, hogy az ő órája késik egy percet. Revolverét jobb kezéből a bal hóna alá dugta, és beállította a karórát. A sorból egy unott hang ezt mondta:
"Pancser!"
Ingerülten kikapta a hóna alól a revolvert és a sort böngészte.
"Melyik volt az?"
Mindenki a cipője orrát bámulta, vagy a befizetni való csekkeket.
Úgy döntött, ez a közjáték most nem éri meg. Neki is vannak gyerekei, akikről gondoskodnia kell. Visszafordult az ablakhoz, ahonnan még mindig a rózsaszín esőkabátos és ugyanilyen színű gumicsizmás alak monológjának duruzsolása hallatszott. Végigmérte az illetőt. Nagyon furcsa az öltözéke. A Hello Kitty-s gumicsizma nem épp érett személyiségre vallott, az esőkabát kapucnija pedig még mindig a fején volt, noha már legalább öt perc is eltelt, amióta ő a bankba lépett. Ez az illető pedig már akkor is itt állt és ugyanígy fosta a szót.
Határozott lépésre szánta el magát. Megkopogtatta a rózsaszín kabát vállát. A monológ abbamaradt, de az alak nem mozdult. Rózsaszín csuklyája alól egy hang sem hallatszott. A pénztárosnő azonban kikerekedett szemekkel nézett rá. Szemeiből nem annyira ijedtség volt kiolvasható, mint inkább egy "Miért nem inkább a kettes ablakot választottad, te fafejű?"
A reakció hiánya kezdte frusztrálni a fekete kabátost. Megismételte a kopogást. Ekkor az alak megfordult és rikácsoló hangján üvöltött:
"Mi a francot képzelsz magadról, te huligán? Húztál már sorszámot?"
A fekete ruhás megdöbbent. Nem erre számított, erre nem is volt felkészülve, így csak habogni tudott.
"Ez egy bankrablás. Kérem, engedjen az ablakhoz!"
"Megmondtam, hogy húzzál sorszámot! Világos? Utána odaállhatsz a sor végére!"
"Én pedig" - kezdett amaz magyarázkodásba - "megmondtam, hogy ez egy bankrablás! Kérem, engedjen az ablakhoz, nem akarom használni a fegyveremet!"
A pénztárosnőben most tudatosult, hogy fegyver is van az illetőnél. Arckifejezése riadttá vált, szemei még kerekebbekké, és egy-egy kövér könnycsepp indult útjára szemeiből. A kicsiny ablaknyíláson keresztül pedig frissen kieresztett folyékony bélsár szaganyagai eredtek útjukra.
"Akkor ne használd, te idióta!" - rikácsolta kicsit fásultabban a rózsaszín esőkabátos idős hölgy - "A nyugdíjamért jöttem! Csak nem képzeled, hogy ideengedlek? Tanulj már egy kis jó modort és húzzál a sor végére! Látod, milyen sokan jöttek ide? Mindenki itt volt már korábban, amikor te még odakint vakargattad a töködet. A bejárat mellett lehet sorszámot húzni! Tökfej!" - azzal visszafordult az ablakhoz, és folytatta a zümmögést. 
A fekete ruhás egy darabig csak állt, majd amikor halk kuncogást hallott a sorból, akkor idegesen még egyszer megkopogtatta az idős hölgy vállát. Véletlenül sem szeretett volna hátrafordulni, nem akarta már tudni, kicsoda röhögött. Szeretett volna minél előbb túl lenni ezen az egészen.
A hölgy viszont most nem csak simán megfordult, mint az előbb, hanem előkerült egy eddig nem látszó esernyő is. Eddig takarásban volt közte és az ablak között. Most azonban kampós vége olyan sebesen szelte át a levegőt függőlegesen, hogy a biztonsági kamerák felvételén azóta sem tudták rendesen kikockázni. Az egyik pillanatban még fent volt, a következőben pedig a bankrablójelölt koponyájával olvadt egybe.
Amaz nem értette, hogyan került ide, és miért nézi a göncölszekeret ilyen átszellemülten. Valahonnan, valamiféle rikácsoló gonosz szellem pedig azt üvöltötte neki, hogy
"Takarodj a sor végére, te csökkent felfogóképességű káposztalepke és húzzál sorszámot, mert különben akkorát kapsz, hogy itt fogod számolgatni a csillagokat!"
De honnan tudja? - gondolta.
A sorból jövő kuncogások ébresztették csak tudatára, hogy mi is történt valójában. Önkéntelenül megfordult, végigmérte a sort, milyen hosszú is. A sor végénél téblábolva meglátta a biztonsági őrt is, aki épp vizes kezeit törölgette nadrágjába, és közben nagyokat kuncogott. Az automatára mutatott, ahol sorszámot lehet kérni.
A fekete ruhás engedelmesen tett két lépést és összerogyott.
A bankban az emberek örömujjongásban törtek ki.
A rózsaszín ruhás hölgy ekkor megfordult és szigorú tekintetével sokat mondóan körbenézett.
Hirtelen csend támadt. Mindenki azon nyomban ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a kezében levő csekkeket, vagy cipője orrát vizsgálgassa.


"Nem, asszonyom, még egyszer hadd mondjam el, nem tudunk semmiféle olyan közvetlen tranzakciót indítani, amitől a Szomorú Csütörtök adása egyszer és mindenkorra megszűnne és a szervezetet betiltanák. És nem tudjuk zárolni sem a számlájukat. Még az ön számláján felhalmozott óriási összeg ellenében sem. Sajnálom." - hallotta a választ az imént előterjesztett kérdésére Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas.
Megköszönte azért és sarkon fordulva elviharzott.
Sötét terve ekkor már körvonalazódott.


Nem kellett sokáig várnia. Egy korábbi balesete következtében nagyon sokszor elő-előfordult vele, hogy kiszakadt a szokásos idősíkjából és hirtelen egy másik tér-időben találta magát. Általában elmúlt korokba került ilyenkor, de néha megesett az is, hogy számára nagyon is ismeretlen körülmények között találta magát. Feltehetően egy távoli jövőben. Vagy egy másik civilizációban.
Tulajdonképpen csak részben volt tudatában annak, ami ilyenkor történt vele, de szerencsére nem hozták a körülményei olyan szituációba eleddig, hogy erről a dologról bárkinek is mesélnie kellett volna. Amúgy sem érzett erre semmiféle kényszert és eleve nem olyan közlékeny beállítottségú volt, mint a hasonló korúak többsége. Az egyetlen személy, akit valóban szeretett - ahogyan egy főnök szeretheti beosztottját - és akivel megosztotta volna szívesen ezeket a titkokat, a férje volt, Jenőke. Amióta ő a másvilágra költözött, senki sem akadt, aki kiérdemelhette volna "bizalmát".
A jelenség ugyan mindig váratlanul tört rá, de újabban meg tudta jósolni. Az esemény előtt mintegy két percig furcsa nyugtalanságot érzett gyomortájon, egyfajta bizsergést. Amikor a banki ügyintéző hölgy elutasító válaszát hallotta, megérezte a bizsergést. Ezért sem akadékoskodott tovább. A hirtelen támadt isteni szikra most megvalósítási szakaszba lépett.


Mammutok haladtak előtte egy széles őserdei úton. Kétsávos volt, a forgalom mindkét irányban haladt, ő az út szélén állt, egyfajta járdán. A letaposott bozót itt magasabbra volt meghagyva, mint az "úttesten". Az óriási állatok egymást érték. Nyakukban, mintegy a fejük tetején sofőrök ültek: félig majom, félig emberi lények, mindenféle állatbőr ruhákba öltözve. Torzonborz arcszőrzetük volt a legszembeötlőbb. A mammutok oldalain mindenféle reklámszövegek, céglogók, egyéb feliratok voltak, a hátukon pedig fából eszkábált felépítmény. Dobozos és platós tehermammutok közt akadt egynémely személyszállító-, avagy buszmammut is. Ezeken ákombákom írással ezt lehetett olvasni: TAKSZI.
Belefeledkezett a látványba és csak olvasta a mammutok oldalain a feliratokat.
Költöztetés, szállítás. Új hajlékba költözöl? Mi szállítunk téged és tied cuccok.
Fürdőszoba-szalon. Bármilyen pancsoló létesítése és szervizelése.
Lakberendezés. Barlangok és veremhajlékok teljeskörű berendezése. Ingyenes árajánlat!
Háztartási gépkezdemények, szerszámok. Kőbalta- és szakóca specialista.
Sámán! Koponyalékelés, érvágás! Akció! Most köpölyözés megrendelése esetén ingyenes piócás kezelésben részesül! 
Hentesáru! Dínóhúsok akciós áron! Pterodactyl és egyéb free-range szárnyasok 50% kedvezménnyel!
Lefigyelte azt is, hogy a reklámszövegek után dominó-szerű jelek következtek. Először nem tudta mi lehet ez, aztán leesett neki.
"Ahhaaa! Telefonszám!"
De ez most nem az a tér-idő. Úgy látszik, picit még várni kell...


Hamarosan a Ganyépusztai Általános Iskola mellett találta magát. Csak erre várt. Valamiért tudta, hogy ez fog történni. Azt is tudta, hogy most melyik évet írják. És azt is, hogy történetesen pont csütörtök van. Valahogyan ezek az információk most elérhetővé váltak számára. A gondviselés megjutalmazta velük. Ha a nap állásából nem is tudta megállapítani, de a távolban jól kivehető falusi toronyóráról leolvasta, hogy hamarosan fél egy. Azaz mindjárt kicsengetnek. Szörnyű tettét hamarosan végrehajthatja, de egyúttal óriási gond súlyát veszi le ezzel a világ válláról.
Ahogyan sejtette, megszólalt a csengő, majd a kisdiákok hada elkezdett özönleni kifelé a kapun. Zsebéből előkotort egy fényképet. Még odahaza, a valódi tér-idejében nyomtatta ki. Most ez alapján akarta azonosítani a keresett ifjút. Azonban nem látta rendesen, így hát összegyűrte és elhajította azt.
Az egyik gyerekhez odalépett és nyájas hangon megkérdezte:
"Fiacskám, meg tudod mondani, melyik a Lengyel Janika?"
"Az ott, ni!" - mutatta amaz, - "Remélem, a néni elviszi innen jó messzire! Mindenki utálja!" - majd kíváncsiskodva, bizalmasabb tónusra kapcsolva hozzátette - "Ugye a néni a mesékből ismert vasorrú bába?"
"Akkor most szépen menjél csak tovább!" - volt a válasz.
Janika megszólítása következett most tehát soron. De erre is volt terve.
"Janika!" - futott a célszemélyhez.
Amaz kerek szemekkel pislogott a randa teremtésre, aki nevén nevezte. Túlságosan mézes-mázos volt a stílusa és a mosoly ritka vendégként, idegenül fittyedt az arcán..
"Tessék!" - motyogta bizonytalanul.
"Édesanyád küldött érted. Azt üzeni, gyere velem, én elviszlek hozzá!"
"Nem otthon van?"
"Nem, most jobb dóga vót. Na gyere már szépen!"
Ennyi elég volt, Janika bekapta a horgot. A templom mögötti temető felé igyekeztek. A szerszámok  már elő voltak ott készítve. A temető teljesen elhagyatott volt, ahogy a falusi temetők általában. A templom mögött helyezkedett el, egyik oldalról kőfallal körülvéve, másik oldalról dús növényzet gátolta a belátást.
Janika út közben faggatózott, hogy hol az anyukája és miért pont a temető felé mennek, de erre csak egy "Majd meglátod!" volt mindannyiszor a válasz, ő pedig mit sem sejtve belenyugodott.
A bokrok közé becsalt Janika szájára hirtelen egy rongycsomó csavarodott, és tarkójánál szorosan megkötődött. Hiába próbált ellenállni, az idős hölgy egy róla nem sejthető erővel kötözte hátra a gyerek kezeit és lábát. Amaz szinte alig adott ki magából hangot. A bokorból kiszűrődő vergődés-zajokat is csak a temetőben lehetett volna hallani, és állatok neszezésére emlékeztette volna az arra járót. De nem volt arra járó.
Amíg Janika csendben vergődött a földön, mint hal a szatyorban, addig az idős hölgy szorgosan dolgozott. Nincs sok ideje, tudta jól. Gyorsan ásott hát. Nem telt bele tíz perc és egy Janika méretű, másfél méter mély  sírgödör tátongott a bokrok között. Verejtékes homlokát egy zsebkendővel ledörgölte, és pihenőt tartott. Rövidre szánta, de zihálását mindenképpen le akarta csillapítani, mielőtt megkezdte volna az áldozat végső kiokítását.
"Na ide figyelj, te kis rohadék! Nem fogsz te embereket eltéríteni a normális életútjukról a kis szektáddal! Most gondoskodom róla, hogy soha az életben ne gyülekezetesdizhess! Megtanítalak én a móresre! Ez a gödör lesz a szomorú csütörtököd! Innen nincs tovább!"
Azzal áldozatát a gödör aljára taszította, és mihelyst tompa puffanással megérkezett odalantre, ő megkezdte a gödör betemetését. Sajnos azonban a tér-idő ezen síkjából a negyedik lapátnyi föld ráhányása után eltávozott. Janika ugyan nem láthatta tisztán, mi történt, de annyi világos volt, hogy a gonosz banya felszívódott.


Egy redőr-prémbe öltözött ősember tűnt fel mellette csakhamar. Ekkor ocsúdott fel.
"Mit képzel? Miért rongálja a köztulajdont? Tilos az úttestre a mammutok elé földet hányni!"
S ekkor ismét eltűnt.


Janikát aznap este találták meg a temetőben a bokrok között. Már mindenhol keresték. Osztálytársát is kifaggatták, mint mindenkit, és ő mesélte el - eléggé kelletlenül, - hogy egy idős néni vitte el a temető felé. Az öregasszony ellen nemzetközi elfogatóparancsot is kiadtak.
Janika sokkos állapotban élte a következő hónapjait. Az a jelenség nem hagyta nyugodni. Egy idős néninek tűnt fel az az illető, aki először jóságosnak tűnt, majd megkötözte és gödröt ásott neki és elkezdte betemetni, aztán mielőtt befejezhette volna, köddé vált. Ezt a dolgot, mármint a jelenség eltűnését a gondviselés számlájára írta és bevésődtek a fejébe az idős hölgy szavai is. Szörnyen vallásos lett és egyfajta küldetéstudatra tett szert.
Kiókumlálta, hogy az idős nénit a sátán küldte, hogy letérítse őt az igaz útról és meghiúsítsa isteni küldetését. Nem kétséges hát, hogy ő, Lengyel Janika egyfajta  kiválasztott és isten embere.
Egész életét erre az alapra kezdte el felépíteni.
A legzavaróbb az volt azonban, hogy ez az idős hölgy - ugyanilyen lidérces formájában - később is sokszor zaklatta. Mindig valamilyen módon el akarta tenni láb alól, de minden alkalommal az utolsó pillanatban elillant, mint a kámfor. Nem kétséges, hogy szellem!
Ez a problémakör nem hagyta nyugodni. Megoldást keresett rá, és hogy megtalálja, sokat olvasta a Bibliát. Éjjel-nappal ezt tette. Már az egész életét bibliai idézetekből élte. Bármi történt körülötte, azonnal egy bibliai történet elevenedett meg előtte, és téves konzekvenciák sorának dominó-effektusát indította útjára bomlott elméjében.
Így történt hát, hogy az idős hölgyet Jézabel szellemével azonosította.
Semmi kétség! Ez teljesen biztos! Ő, Lengyel János, Jézabel szelleme ellen küzd egész életében. Tehát ő nem más, mint Illés próféta.
Milyen kár, hogy a hamis vallás papjaiból ő maga nem kaszaboltathat le négyszázötvenet, ahogyan Illés tette. Pedig akkor nem lennének konkurens szekták és sokkal több egyházi tized folyhatna be a kasszába, nem beszélve a sok-sok adományról ezen felül. Isten munkáját támogatni kell - hangoztatta.


Végignézett felekezetén. Büszkeség töltötte el. Hiába küzdött őellene az a Jézabel szelleme, meg az ördög... (Ez a kettő persze teljesen összekeveredett háborult elméjében, egész hitvilága leginkább egy tébolyult őrjöngésére emlékeztetett, amiben semmi biztos pont nem található.) Isten őt bizony megáldotta.
"Hallé újra! Dicső segg az orrnak!" - dörmögte az elülő hakni utózöngéire.
Végigmérte az első sorokat. Mindegyik balfaszt névről ismerte, és tudta, mivel lehet megzsarolni, ha ellene fordulna. Tekintete hátrébb és hátrébb kószált a sorok közt; az egyre ismeretlenebb arcokat látva üdvözült lelke az elégedettség egyre felsőbb fokaira hágott. Aztán egy idős hölgyet megpillantva hirtelen minden lefagyott. Tekintete teljesen kiüvegesedett.
Az elégedettség érzése nyomtalanul elillant, miközben a gyermekkorából ismerős arcot bámulta.
Nem érzékelte az idő múlását, valósággal magába itta a látványt. Telhettek a kövér, húsos percek, és múlhattak a fertályórák, ő nem vett semmit ebből észre. Ha ember lett volna ez az alak, öregedhetett volna tovább valamelyest. De semmit sem változott azóta az első találkozás óta, amikor az iskolából hazafelé menet megszólította. Ugyanez az arc nézett vele szembe egyszer korábban is, amikor maga az ördög ragadta el őt és űrjárművén magáévá tette, majd egy Bibliát tolt fel a fenekébe. Nem ez az öregasszony volt ugyan a tettes, ő csak szintén ott volt. De mennyire fájt! Könnycseppek eredtek útjukra szemeiből, kontrollálhatatlanul.
Egy egész gyülekezet figyelte néma aggodalommal a lelkész úr színe változását. És persze a tévénézők.
Egy bátortalan kiáltás hagyta el a lelkész remegő ajkait, s keze kilövellt az idős hölgy irányában. Könnyfátyolos tekintetét nem tudta levenni az öregasszonyról, akit most már egy egész gyülekezet nézett. És persze a tévénézők.
A lelkész sivító fejhangon tört ki.
"Jézabel szelleme! Mit keresel itt már megint?"
Az idős hölgy elcsodálkozott, hogy miféle névvel illeti ez az isten báránya. Kezdett felbőszülni mélyen belül, de tudta, hogy most nem szabad begorombulnia. Ez most egy színjáték, amit muszáj végigcsinálnia, mert az előző tervek nem hozták meg a várt sikert. És most nem szabad kudarcot vallania. Ártatlan hangot magára erőltetve, mintegy csodálkozva szólalt meg.
"Engem tetszik a lelkész úr szellemnek nevezni?"
A lelkész kissé elbizonytalanodott. Mitévő legyen? Itt az a jelenség, aki már gyerekkorában annyi kárt okozott neki, de most tulajdonképpen már nem annyira  biztos benne, hogy ő az. Mindenesetre egész életében rettegett a felbukkanásától és tudta, hogy semmiféle vallásos hókuszpókusz nem hatásos vele szemben. Ezért tartott testőröket és biztonsági szolgálatot. Ezért vásárolt a biztonsági embereinek fegyvereket és bérelte fel a leghirhedtebb nehéz fiúkat a személyi védelmére. Tudatosult hát most benne, hogy nem kell mást tennie, mint az övére csatolt jelzőberendezésen megnyomni egy gombot. Reszkető keze alig találta a derekát, majd az öve mentén a kis dobozt kereste. Nagy kő esett le a szívéről, amikor meglelte.
Még mindig elhaló fejhangon sipítozva tudott csak beszélni, levegő után kapkodva, közben reszkető nyárfalevél kezével még mindig a lidérc felé mutogatva.
"Jézabel szelleme, nem jársz túl az eszemen! ... Távozz tőlem sátán! ... Kidobók! Vigyétek ki!" - s azzal összeesett.
Hamarosan nyolc-tíz markos legény vette körül Özvegy Koponyányi Jenőné Sz. Irén vérnyugdíjast. Határozott mozdulatokkal akarták megragadni, de az idős hölgy mindig kitért a mozdulatok elől. Korához és fizikumához képest hihetetlen gyorsasággal és erővel hárította a biztonsági emberek mozdulatait, amit egy küzdősportokban igen képzett ember is megirígyelt volna. Közben pedig ártatlanságát hangoztatta. Főleg a kamerák számára.
"Kérem! Én egy ártatlan hívő vagyok. Istentiszteletre jöttem! Kérem! Mit képzelnek? Hogy bánhatnak így egy idős asszonnyal?! Gyenge vagyok és védtelen! Kérem, segítsen nekem valaki! Tizesével támadnak a kigyúrt kidobóemberek rám!"
Közben amazok sorra dőltek ki eszméletlenül a sorból, de mindig jött utánótlás is.
A gyomrában érezte azt a szokásos furcsa érzést, de tudta, hogy most nem kéne innen elillanni. Vagy ha muszáj, akkor nem a kamerák előtt. A kijárat felé próbálta terelni a felfordulást. Pont időben fordult ki az ajtón. Az utána siető operatőr már nem tudta elkapni, hiába fókuszált villámgyorsan.
"Szegény idős hölgy!" - gondolta - "Az életéért futott..."


A rendőr-prémbe öltözött ősembernek csak ennyit habogott.
"Elnézést! Már itt sem vagyok!"
És úgy is történt.





<<< Ugrás az előző fejezethez



No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.