Wednesday, April 10, 2013

Beszélgetéseim Hortenzique Malaboval - Robotokról és fejlődésről


„Nem, a robotok elterjedése, a feltevésekkel ellentétben, nem egy azonnali dolog volt.” - mondta kimérten Hortenzique Malabo barátom, és nagyot kortyolt Tritoni import söréből. A teraszon napoztunk, Földi import napozóágyainkon, miközben a szokatlanul nagy méretű Merkúri Nap a horizonton állt, szinte teljes nyugalomban. Persze itt még a horizonton sem lehet rá nézni védőszemüveg nélkül. Az ő háza a Merkúr déli sarka közelében van, ez a „terasz” pedig északra néz. Közvetlenül a lakórész be- és kijárata mellett, mely csak egy kis rézsútosan meghosszabbított telefonfülke méretével bír. A Nap itt nagyon sokáig fent van az égbolton. Volt idő, amikor azt gondolta a Földi ember, hogy a Merkúr is mindig ugyanazt az oldalát fordítja a Nap felé, ahogyan ez a helyzet a Hold és a Föld esetében, de valójában ez nem így van. Ha a világűr egy meghatározott, távoli pontjáról nézzük a felszíni formákat, két Merkúri év alatt telik el három Merkúri nap, ez viszont a Napról nézve egészen másképp látszana. Onnan úgy tűnne, két Merkúri év alatt csak egyszer fordul meg a tengelye körül. Ez pedig Malabo Merkúr-sarkvidéki háza felszíni teraszáról a gyakorlatban úgy fest, hogy a Nap, amint körbejárja az égboltot, egy Merkúri napon belül is többször lenyugszik és felemelkedik. Épp csak egy picit bukik le, sejtelmes fényeket vetve, és épp csak egy kicsit emelkedik fel, nem is teljesen kilógva a felszíni látnivalók mögül. A titok nyitja a Merkúr excentrikus pályájának, a pálya ekliptikával bezárt 7°-os szögének és 2°-os tengelyelhajlásának kombinációjában rejlik. Ugyanakkor ez egy rendkívül lassú mozgás, Földi értelemben véve napokban, sőt hetekben mérhető. Amíg „napoztunk” és beszélgettünk, nem lehetett semmiféle mozgást észrevenni.
„Inkább egy folyamatként írnám le, szépen, fokról fokra.” - elmosolyodott és rám nézett, napszemüvegét kicsit megemelve szabad kezével, mindazonáltal kínosan ügyelve arra, hogy a napfény még mindig amannak a takarásában legyen, és hogy az orrából ne húzódjon ki az oxigéncső. - “Ja igen, és persze a múlt idő az előző mondatomban félrevezető lehetett. Mindez ugye időben még távoli most hozzánk képest.” - s azzal a szemüveget visszahelyezve és a sört is maga mellé a földre, helyesebben a merkúrra letéve, a „napozást” folytatta. Kicsit noszogatnom kellett, hogy folytassa.

„Hát, rendben van,” - egyezett bele, - „mesélek pár sztorit neked. Majd mondom, melyiket írhatod meg a könyvedben, meg a blogodon, és hogy melyik nem publikus.”



„A robotokat tényleg a Földön találták fel, és mostantól ne zavarjon a múlt idő használata. Ahol én már jártam, ahhoz képest ez mind történelem előtti régmúlt, ahol pedig most vagyunk, még annál is sokkal korábbi időszak. Már-már hihetetlenül nem-létező. A feltalálást nem attól a ponttól számítom, amikor az első programozható, háborúban használatos gyilkológépek, vagy a civil automobil-összeszerelő automaták léteztek, mert ez még neked a szinte közeli jövő, - ha nem épp a jelen realitása. A pozitronikus robotagy feltalálásának és a Robotika Három Alaptörvényének egyik írótok miatt elterjedt ismerete az, amire hivatkozom. Ezek ténylegesen megtörtént dolgok. Ő időutazó volt, kortársam, azért írhatta le ezeket. Persze sokminden fikció az írásaiban, mint ahogyan a tieidben is, de most ne vesszünk el a részletekben.
A feltaláláskor ezek a korábbi keserű tapasztalatok, például, a gyilkológépek emléke valóban Frankenstein-komplexust váltottak ki az emberiség nagy többségéből. Ebben például neki igaza volt. Ezzel magyarázható, hogy a Földön annyira nem terjedtek el a robotok, mint az első kolonizálásokkor. Az új világok mind rá voltak utalva a roboti munkaerőre, egy-egy bolygó terraformálásakor. Majd pedig, ha már a kezdetek kezdetén ott voltak, kényelmi szempontokból maradtak továbbra is. Az ezekről a világokról történő tovább-terjeszkedés pedig már evidens volt a robotok további elterjedésében is. Ugyanakkor ne egy egyik napról másikra történő fejlődésre gondolj. Hosszú évszázadok kellettek ehhez. És míg a galaxis egyik sarkában egyféle adott robottípus terjedt el leginkább, a másikban egészen másfelé folytatódott a specializálódás. Egyáltalán nem volt homogén a rendszer.
Emlékszem, egyszer, amikor a Harragonon nyaraltam...”
„Olyat is szoktál?” - vetettem közbe.
„Hogyne! A világmegváltás mindig is kemény munka volt, és ezt évmilliárdok távlatában mondhatom!” - nevetett - „Ránk fér időnként a pihenés.
Szóval, a feleségemmel és a gyerekeimmel épp ott jártunk és elmentünk egy játszótérre. Tisztára olyan játszótérre gondolj, amilyeneket a Földön is láthatsz a te korodban. Mászókák, hinta, csúszda, satöbbi. A Földről kolonizálták azt a rendszert, közvetlenül, egyébként a Rigel körül kering. Lehet, hogy még a te idődben meg fog történni.
Szóval ott voltunk a játszótéren, és nagyon jól éreztük magunkat, amikor is felbukkant egy Térutas család. A ti nyelvetekben Térutazónak nevezik a Spacereket, úgyhogy mostantól így fogom őket megnevezni. Először nem lehetett tudni, hogy azok, de végül mindenki számára nyilvánvalóvá vált.
A játszótér körbe volt kerítve egy kis alacsony fa kerítéssel, a bejáratán pedig egy óriási tábla hirdette, hogy kutyát tilos a játszótérre bevinni. A család egy anyukából és két gyerekből állt. A nagyobbik már fel-alá rohangált, a kisebbik meg a babakocsiban ücsörgött, melyhez hozzá volt kötve egy izgága, ugri-bugri kutya póráza. Le-föl szaladgált, mindent megszagolt, időnként még úgy tűnt, hogy meg is jelöl egyes tereptárgyakat. A tiltó tábla ellenére bejöttek vele a játszótérre.
Magukra vonták a tekinteteket egyből. Az ottaniak nagyon modoros emberek, nem az a fajta, akik beszólnak egyből, vagy udvariatlanok volnának. Nem szóltak egy ideig semmit, csak mindenki helytelenítő tekintettel mérte őket végig. Ők viszont ügyet sem vetettek rájuk. A nagyobbik gyerek sorra kipróbálta a játékokat, csúszdázott, mászókázott, a kisebbik kikéretőzött a babakocsiból és anyával totyogott körbe-körbe a bátyus után, a kutya meg csak úgy elvolt körülöttük, a maga izgága módján. Térutazók között furcsa ez a fajta családi kötelék, de még úgy nevezett Korai Térutazók voltak ők. A későbbiek esetében már meglévő izoláltság és a hosszú élettel járó, a kórokozóktól való mániákus félelem a koraiakban még nem volt fellelhető. Szóval ők egy békés, átlagos családnak tűntek, és még csak a beszédük sem árulta el őket, hogy külföldiek lennének.
Már ott voltak mintegy negyed órája talán, amikor is az egyik szintén ott levő anyuka nem bírta tovább, és odament hozzájuk.
'Nem mondja, hogy nem vette észre a táblát?'
'Milyen táblát?' - kérdezte amaz csodálkozva, miközben épp a kisebbik gyereket pakolta vissza a babakocsiba..
'Hát amelyik a bejáratnál van.'
'Nem láttam. Miért? Miféle tábla?'
'Tilos ide kutyát behozni, ez gyerekeknek szánt terület. Tudja, a fertőzésveszély, meg az alapvető higiénia...' - és sokatmondóan végigmérte a nőt.
'Jaaa, nem láttam. Elnézést!' - mondta amaz felocsúdva, majd lehajolt a kutyához, erősen megrántotta a farkát, amitől előgördült egy komoly kezelőfelület a kutya oldalából, azon megnyomott egy gombot, és ettől a kutya összehajtogatta magát, és kikapcsolt. Robot volt ugyanis. A reklamáló anyuka szeme teljesen kikerekedett, de még én is nagyot néztem. Ő meg szép csendben elsomfordált, amíg a Térutas anyuka az összecsukott kutya-robotot a babakocsi aljába berakta. Az ő világukon, ahonnan ő származott, a házikedvencek robotok voltak. Ez már az első lépés volt persze a későbbi Térutazók fertőzéstől való félelmei felé. De egyben praktikus dolog is. Például egy olyan társadalomban, ahol a házikedvencek amúgy divat. Mármint a biológiai élő lények házikedvencekként történő tartása. Mennyivel praktikusabb, ha az az ugribugri kutya rendkívül fejlett pozitron agyával egy szuper-számítógéppel is felér!”
„Jól jönne egy ilyen kutya mifelénk is!”
„Gondolod? A Föld mindig is más tészta volt. Léteztek próbálkozások ott is a munka el-robotosítására, de ez mindig falakba ütközött. Kezdettől fogva. Mindig is attól tartottak a Földi emberek, hogy a robotok kiszorítják őket a munkaerő-piacról és oly módon veszik el tőlük a munkát, hogy azzal együtt az ő jólétük is sérül. Teljesen más megközelítés ez, mint a Térutazóké. Emlékszem arra a boltra, ahol először tesztelték a roboti munkaerőt. Totális kudarc volt. Ekkora fiaskót még nem láttam!”
„Tényleg? De miért?”
„Az újonnan nyitó áruházat eleve robotokkal töltötték fel. Egy nagy áruházlánc egyik kis vidéki kirendeltségéről van szó, mivel nem akarták nagyobb népsűrűségnél tesztelni a folyamatot. A kis vidéki város elegendőnek bizonyult a szakemberek szerint. Már ami a tesztet illeti.
Nos, semmi gond nem is volt – egészen a nyitás napjáig.
Ez az áruház ugyanis Angliában volt. Mégpedig olyannyira vidéken, hogy ott még azok az angolok éltek, akik a végtelen udvariasságukról voltak híresek.”
„És ez miért jelent problémát?” - kérdeztem én, és most én szürcsöltem bele a sörbe. Furcsa ízlésük van a Tritoniaknak, annyi szent. De azért nem volt rossz, csak furcsa. Sör és édes. Mit mondanál erre a párosításra, ha nem azt, hogy furcsa?
„Nos, ezek az emberek udvariasak voltak, de volt egy csomó olyan szófordulat a beszédükben, ami nem teljesen azt jelentette, mint amit tulajdonképpen értettek rajta. A robotok pedig – urambocsá – nem épp a legújabb, legkorszerűbb és legkomplexebb modellek voltak. Az ellentmondásokat nem nagyon tudták kezelni. Ehhez még hozzájárult az az idétlen zene, amit a hangszórókból rájuk öntöttek. Nem is maga a zene, mert a robotoknak nincs fülük az ilyesmihez. Úgy értem, persze, van fülük, mert kapásból megmondták volna, milyen hangszerek milyen frekvencián szólnak, és hogy milyen tempóban, hányas BPM-ben vannak a dalok. De a szövegeik kikészítették őket. Az első munkanap felénél be kellett zárni a boltot, mert az összes robot pozitronagya kisült. És ezt most ne a ro-blockra értsd, amit a Földön használtak kicsit később a pozitronagy „lefagyására”, vagyis üzemzavar-szerű végérvényes működésképtelenné válására, hanem szó szerint. A gyárban nem akartak hinni az emberek a szemeiknek, a pozitronagy megolvadt.
Állítólag az első modell...” - nevetni kezdett - „Állítólag az első amelyik tönkrement, az pont a zene miatt. Az álmennyezetre szerelt hangszórókból épp egy olyan dal szólt, amelyben egy nő nyögdécselve azt énekelte, hogy 'baby, I'm on fire', gyere bébi, tűzben vagyok. Szerencsétlen robot azt gondolván, hogy szó szerint kell értelmezni a hallottakat és egy nő életveszélyben van, vagyis a Robotika Első Törvénye alapján neki most cselekednie kell, hogy megmentsen valamely emberi lényt a szenvedéstől, megkísérelte a hangszórót szétszedni és a nőt kimenteni onnan. Létrát hozott, hogy felmásszon, majd szétkapta a cuccot, persze olyan sebesen, ahogyan ember nem tudná megtenni. Fémteste szinte csak úgy repült, te is csak elmosódva láttad volna. Amikor szétszedte a hangszórót, az természetesen elnémult. De a legközelebbi másik hangszóróból ismét hallotta a szöveget. A létrát odébb tolta hát. Két-három perc alatt 35 hangszórót szerelt szét, a maradék egyhez már nem tudott hozzálátni, mert ott, a harmincötödiknél olvadt szét az agya a lehetetlen feladat súlya alatt.
Más robotok az emberekkel folytatott beszélgetéseknél sérültek le teljesen. A két fős emberi személyzet egyik tagja például hallott két robotot beszélgetni. Azt vitatták meg, hogy vajon miért nem beszélnek igazat az emberek. Miért kell feleslegesen olyan dolgokat állítaniuk, amik nem igazak? Például két ismerős azzal köszöntötte egymást, hogy 'ezer éve nem láttalak'. Egy kezdetleges robotnak az ilyesmi már a valóságtartalom, illetve annak hiánya miatt eleve trauma. Egy anyuka azzal fenyegette meg a kisfiát, hogy 'kiverem belőled a poklot, ha ezt nem hagyod abba'. A robot nem tudta a poklot létező emberi szervvel azonosítani, és természetesen az Első Törvény, vagyis egy emberi lény sérülésének lehetősége már eleve alaposan felzaklatta áramköreit.
Aztán volt olyan robot, amelyet egy kisgyerek kezdett el utasítgatni. A Robotika Második Törvénye ugyebár kötelezi a robotot, hogy teljesítse az emberek utasításait, kivéve, ha az az Első Törvénnyel ütközik. Vagyis ha nem okoz kárt semmilyen emberi lénynek, akkor a robot engedelmességgel tartozik. A kisgyereket jó szokás szerint magára hagyták a bevásárlási lázban égő szülők, mert nekik az volt a fontos azon a napsütéses, kellemesen meleg, egyébként szerintem kirándulásra termett kora-nyári délelőttön, hogy végigvizslassák egy újonnan nyílt bóvlibolt polcait ától zéig. A gyerek pedig megtalálta a fémembert. És a fémember szót fogadott neki. A bolt egyik sarkát szétpakoltatta vele, aztán nekilátott a robottal szétszereltetnie magát. A Harmadik Törvény az, amely a robot testi épségéért felel. Vagyis ha nem ütközik az Első és Második Törvényekkel, akkor a robot köteles óvni a saját funkcionalitását. A korszerűbb, újabb modellekbe, természetesen, már mindenféle gátakat építenek, megkérdőjelezik az ilyen utasítások érvényességét, és így tovább. Az ő robotjaik persze még nem voltak levédve az ilyen támadásokkal szemben. És persze a pénzsóvár üzlettulajdonost sem úgy kell elképzelned, mint aki egy drágább modellt akart volna kipróbálni, vagy akit egyáltalán érdekeltek volna az ilyen apróságok. Neki csak a médiavisszhang, a hírnév, és az ezen keresztül hozzá bekopogó profit számított. A kissrác tehát minden gond nélkül szét tudta kapni a robotot, csaknem teljesen. Amikor megtalálták, a láb nélküli, félkarú torzó a felnyitott koponyájából kiemelni készült pozitron agyát. Ahogy az akkumulátor nem adott az agynak töltést, természetesen a mozdulat abba is maradt, és a kissrác félig örömittasan, félig ijedten elrohant. Hogy ő volt, azt csak a biztonsági kamerák felvételeiből tudták megállapítani.”
„Nem semmi!” - vetettem közbe.
„De a reakciók, amiket az ilyen esetek kaptak, az efféle fiaskók médiavisszhangjai, voltak igazából az okai, hogy inkább kétszer is meggondolta a Földi vállalkozó, hogy robotokat alkalmaz, vagy embereket. Minden a robotok hanyagolása mellett szólt.”
„De ez akkor teljesen lelassította a Föld fejlődését a technika és a tudományok területén...”
„Így bizony! A Térutas világok napról-napra előrébb voltak, és a szakadék ugyanilyen ütemben nagyobbodott. De ezt tudod is.”
„Kérdezhetek valamit?”
„Parancsolj!”
„A múltkor meséltél arról, hogy az egyik világon tökélyre fejlesztették a fényevést. És te jártál is azon a helyen. Ez hogyan történt? Ez is fokozatosan, nem?”
„De, igen. Először olyan ételeket nem ettek, amelyek elkészítéséhez meg kellett ölni az állatot. Direkt nem azt mondom, hogy állati eredetű ételeket nem ettek, mert ez nem igaz. Például a tojás és a sajt elkészítéséhez nem kell megölni az állatot. Oké, a tojáson folyik a vita, mert vehetjük az élet csírájának, de tulajdonképpen nem feltétlenül és minden esetben az. Ezt követte a növények legyilkolásával járó ételek mellőzése, majd pedig szép fokozatosan a maradék táplálék-függőséget is felszámolták.”
„Nem voltak súrlódások?”
„Dehogynem! Ha tudnád, mennyi! De igyekeztek mindvégig minimalizálni a dolgokat.”
„Mindvégig?” - kérdeztem, mert tudtam a választ. Nem is olyan rég beszélgettem egy másik barátommal, aki mesélt egy ilyen esetet.
„Na jó, nem mindvégig. A kezdetek kezdetén nagyon kényesek voltak egy csomó dologra. Erőszakkal álltak át az erőszakmentességre, ha szabad ennyire kisarkítanom a dolgot. Voltak perek is titokban elkövetett állat-, illetve növénygyilkosságokról is. Sőt, és ez nagyon abszurd, de még a későbbiekben olyan esetet is említettek, hogy valakit gyümölcsevésért ítéltek el. Vagy mert leszakított egy virágot. Letépett egy falevelet...”
„És mi volt ilyen esetekben az ítélet?”
„A törvényeik értelmében semmi olyasmi nem lehetett, ami az illető életét veszélyezteti. Olyasmi sem lehetett, ami más bolygóbelijük életét veszélyeztethette volna. Az egyetlen büntetés, ami megmaradhatott, és amit gyakoroltak is, az a száműzetés volt.”
„És hova tudtak menni ezek az illetők, akiket száműztek?”
„Mehettek volna bárhova... De miért kérdezed? Á, ne is mondj semmit! Tudom, hogy tudod!”
„Persze, de tőled akartam hallani valami megerősítést.”
„Rendben, megkapod. Igen, az ő akkori korukban nem akarták, hogy kitudódjon a kísérletük. Következésképpen nem mehettek sehova abban az időben...”
„Segítettél nekik?”
„Igen, de csak egy jóbarátom, egy bizonyos Zaignor kérésére.”
„Bővebben?”
„Tudod, él ott egy nagyon jó barátom, aki gondját viseli annak a helynek. Tulajdonképpen ez az egész nagy változás, amin ők ott végigmentek, az ő műve. Telepatikus sugallatokkal vezeti rá őket a jóra. Csak épp túl nehéz falat ők őneki. Ezért volt ennyire rögös az út a számukra. Neki viszont minden további nélkül segítek – ők azonban ezt nem tudják, hogy a barátom miatt van. Tulajdonképpen nem is tudnak a barátomról.”
„Én viszont tudok.” - szúrtam közbe büszkén.
„Helyes. Szóval, ő rendezte így, hogy én segíthessek nekik. Én szállítom el a száműzötteket olyan tér-idő kombinációkba, amelyek az ő szempontjukból veszélytelenek.”
„Többnyire a Földre, ugye?”
„Többnyire igen. De nem kizárólagosan.”
„És mi történik ezekkel a száműzöttekkel?”
„Általában segítenek az adott tér-idő felemelkedésében...” - és kacsintott.
„Ezt sejtettem, de...” - és itt abbahagytam a mondatot, mert láttam, hogy már majdnem nevet.
„Igen, ez sem véletlenül lett így elrendezve. Ők a próféták és messiások és buddhák és megvilágosodottak, guruk és mágusok. Ők lendítik előbbre a Világegyetem szekerét. És igen, a barátom maga választja ki őket...”
Ezután egy darabig néma csendben üldögéltünk, majd kisvártatva csak ennyit tudtam mondani:
„Valahogy sejtettem...”

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.