Tuesday, May 1, 2012

Kozmikus honfoglalás I.

Az országút csendesen kanyargott. Kravintz az órára pillantott, mely a holografikus számokat az egyéb műszeradatok mellé vetítette ki. Bár alig maradt öt perc a megérkezésig, ő egy kis szundi mellett döntött. Megtehette, hiszen automata a vezérlés, a kocsi odatalál. Milyen klassz is ez! Állítólag volt olyan időszak a Föld életében, amikor az ember közbeavatkozása folyamatosan szükséges volt, mert nem tudták magukat irányítani az autók. Sőt, nem csak hogy a forgalmi helyzeteket nem tudták kezelni, de állítólag még az útvonalat sem ismerték. Egyes bizarr elképzelések szerint pedig csak a felszínen tudtak közlekedni és igen költséges infrastruktúrát kellett valódi anyagból építeni nekik, két dimenziósat, ami lekövette a Föld görbületeit. Ez azt jelentette, hogy rendkívül sok megállást és újra elindulást kellett beiktatni egy-egy, még oly rövid út során is. Nem olyan utak voltak azok, mint ezek az energianyalábból állóak mostanában... Az autók is energiazabáló kis csörömpölő tákolmányok voltak. Csupa kezdetlegesség. De állítólag akkoriban még Antarktiszt jég borította, úgyhogy ha az akkori tájra pillanthatna most ki az ablakon, akkor nem ugyanez a látvány fogadná.

Alant egy kőzetlemezféreg nyílása látszott. Még azokból az időkből, amikor az is létezett. Szintén, ugyanabban az időszakban élt. Amikor megtudták, hogy létezik, valóságos hajtóvadászatot rendeztek, míg végül az utolsót is megsemmisítették. Még az Atomháború előtt. Valójában ezzel kapcsolatos volt az Atomháború kitörése is. Az egyik földi nagyhatalom a másik területén kezdett el kőzetlemezférgeket irtani. Mielőtt a diplomácia elsimíthatta volna az egókon a ráncokat, már atomvillanások sűrű felhői szabták át a tájat.
Nagyot sóhajtott. De jó, hogy nem abban a korban élt!
Vajon igaz ez? Inkább meseszerű! Milyenek voltak akkor itt a városok? Voltak egyáltalán? Ráadásul a Déli Sark közelében, hiszen Antarktisz állítólag ott volt, a mai Ausztrália helyén. Ez is eléggé hihetetlen... Brr... Biztosan csak kitaláció, ennyi minden nem változhatott ilyen kevés idő alatt. Hiszen csupán évszázadokkal ezelőttről van szó.
Talán a huszonnegyedik század körül lehetett utoljára ilyesmi - a tudósok maroknyi, az elfogadásért komolyan küzdő csoportja szerint. Nem tudta, mit gondoljon róluk. Túlságosan elszántan küzdöttek igazuk elismeréséért, viszont a hivatalosan elismert tudomány nem akart róluk tudomást szerezni. Lesöpörte érveiket, minden komolyabb indoklás nélkül, hiszen neki igazi tények voltak a kezében, míg amazok csak feltevésekre alapoztak. Az ilyen jellegű vitát márpedig tényleg nem lehet komolyan venni! A hivatalos álláspont szerint Antarktisz márpedig akkor is itt létezett, és Ausztrália mindig is jég alatt volt. De mindegy is, most épp úton van ezen a meseszerű, lebilincselő tájon. Körös-körül kopár sziklákon csillan meg a fény, melyek a homokos sárgás vöröstől a mészkő fehérjén át a gránit szükréjéig terjednek, néhány-tízmérföldenként váltakozva.
Hátradőlt, lehunyta a szemeit, és megpróbált kikapcsolódni. De ez nem sikerült. A kocsi, mintha csak valami eltalálta volna alulról, hatalmasat zökkent, hogy ő majdnem kiesett az ülésből. Hirtelen lassulni kezdett a jármű, s közben felüvöltött a vészjelző, és sárgán kezdtek villogni a műszerek. A sárga a veszély és a tilos jelzése már ősidőktől fogva, és soha nem létezhetett olyan kor, amelyben más szín helyettesítette volna ebbéli küldetésében - villant át az agyán. Ebben még a legalternatívabb gondolkodású tudósok is egyetértenek. A francba az ősidőkkel és a tudósokkal most, főleg az alternatívakkal! Mi történhetett?
Pár pillanatnak el kellett telnie, mire felfogta, hogy bizony most majdnem visszazökkent az ősidőkbe, mert a kis pihenőnek lőttek! Kézzel kell irányítania a kocsit, mert megszűnt a forgalmi jel. Mi több, az úttest is halványodni kezdett. A kommunikátor természetesen helyzetjelentést küldött már a központba, ahogyan az be volt állítva minden autóban. Indoklást várt a jel megszűnésére. A műszerfalnak arra a szegmensére pillantott, ahol a választ fogja majd látni, ha végre megküldik. Egyelőre semmi, csak az elküldött kérdőjel pislogott unottan, sárgán és szögletesen; háttérben az alatta tovasikló tájjal. 
Sokkal lassabban tudott így haladni, hiszen neki magának kellett érzékszerveire támaszkodva "letapogatnia" az előtte levő dolgokat, forgalmi viszonyokat és jelzéseket. Szerencsére egyetlen másik autó sem zavarta a kilátást, viszont majd később, a város szélén ez még sűrűsödni fog. Hakron amúgy is egy zajos, túlzsúfolt metropolisz volt a maga húszezres lakosságával. Elképesztő! Akár egy gigantikus méhkaptár! Húszezer ember! Elképzelni is nehéz volt ekkora tömeget és embersűrűséget.
Nem ártana odaszólnia, hogy néhány órát késni fog. Előtte azonban kalkulálni kezdett. Ha automatával öt perc volt vissza az előbb, akkor manuálisan két és fél óra lehet még. Legalább... A kommunikátor felé biccentett, s megjelent a levegőben az irányító felület. 
A főnök hologramja jelent meg a másik fotelben. Arca elgyötört, fájdalmas kifejezést hordozott, s mielőtt ő megszólíthatta volna, türelmetlenül rákezdett.
"Ne mondjon semmit, Kravintz! Napvihar van, tudom, hogy késni fog. Viszont arra kérem, a lehetőségekhez képest minél hamarabb jelenjen meg itt! Nagyon fontos! Vége." - s azzal, mielőtt bármit is szólhatott volna erre, a főnök elfordult és hologramja "elolvadt". 
Szeretett a jelenségre így gondolni, mert leginkább erre hasonlított a dolog, ahogyan a levegőben "szétesett" a kép, a szélektől fogva a közepéig, mielőtt kihunyt volna szép fokozatosan, a másodperc töredéke alatt. 




Az iroda egy monumentális, hatszintes épületben volt, és a teljes városra lenyűgöző rálátást nyújtott. Hakron, ameddig a szem ellát - gondolta Kravintz. Hatalmas épületek mindenfelé, és egymáshoz nagyon közel álló kisebbek. Nem szeretett volna egy ilyen városban lakni, ahol szinte a házából a szomszédhoz átlát az ember. Nincs is szinte magánélet! Ház, alig öt-hat háznyi szünet kisebb melléképületekkel és autóleszállóval, majd újból egy ház... Embertelen! Túlzsúfolt! Hova vezethet majd mindez?
Igyekezett, amennyire csak tudott, most meg egyedül vár, hogy a főnök felbukkanjon. Az órára pillantott a falon. Másfél órája történt ez a felfordulás, ő pedig ahogy csak lehetett, sietett. Talán még jobban is. Ha belegondol, milyen ámokfutó módjára hajtott, némiképp még a szégyenérzet is előveszi. És tényleg, másfél órája folyamatosan, észlelhetően halványabbak az utak. A korábbi napviharoknál ez hamarabb helyre szokott állni. Mi lehet ez? 
Az ajtó hirtelen robajjal szétnyílt. Nem volt hangos, mint inkább hirtelen, és ez Kravintzot - várakozás ide, vagy oda - annyira váratlanul érte, hogy szinte ugrott egyet.
A főnök arca ugyanolyan nyúzott volt, mint a kocsiban a hologramon. Mintha hetek óta nem aludt volna. Őszes haja ugyanúgy hátrasimítva, ahogy mindig, csupaszra borotvált arcán viszont több volt a redő a szokásosnál és szemei alatt sötétedő táskák jelentek meg. Idegesen rontott be, nyughatatlanul, mint aki most azonnal akarja megoldani a világegyetem összes baját.
"Ilyenre még nem volt példa, ami most történt! Üljön le, Kravintz!" - és egy fotel felé gesztikulált. Ő maga az íróasztal mögötti karosszék felé vette az irányt, majd az asztal holografikus lapja fölötti kézmozdulatára a külső fal átlátszatlanra váltott, s ezzel egyidejűleg a falakból áradó belső világítás is felkapcsolódott. Még le sem ült, de már folytatta, mint akibe órákon át beléfojtották a szót és most végre kitörhet belőle.
"A mostani napvihar nem olyan, mint a szokásosak. Gondolom, ezt észrevette. Minden alosztály lázasan dolgozik az ügyön, hogy kivizsgáljuk az esetet, mindenesetre olybá tűnik, nagy gond van. Az elnök most fontolgatja az azonnali bejelentés megtételét. Attól tartunk, az egész bolygót evakuálni kell."
Kravintz körül megfordult a világ, enyhe szédülés kezdte felütni a fejét. Szeretett volna közbekérdezni, de torka kiszáradt és nem tudta kinyitni a száját, le volt hozzá bénulva. A főnök folytatta.
"Tulajdonképpen rosszul fogalmaztam. A három belső bolygót mindenképp. Nem tudom, hogy a Merkúron, vagy a Vénuszon hogyan élik meg ezt az egészet, mert természetesen minden összeköttetés megszűnt velük. De nagyon valószínű, hogy a Nap hamarosan fel fog robbanni nóvaként."
A szédülés erőt vett rajta. Az egész világ forogni kezdett körülötte, annyira bepánikolt. A főnök arca néha el-elhalványodott, majd az egész világ elmosódva ivódott bele a semmibe, míg végül csak ő maga lebegett alaktalan foltként egy csillag közelében, amely egyszer csak a már korábban is vakító fényerejének tízmilliószorosára növekedett. Sugárzápor zúdult minden sejtjére, egész testén át atomok és molekulák milliárdjai záporoztak keresztül minden századmásodpercben és ő mindegyiküket kellemetlenül égető szikraként érezte, szinte egyenként. Nem tudta, meddig tarthatott ez a lidércnyomás, de mindenképp hosszúnak tűnt, még ha csak pár másodperc lett is volna.

"Kravintz, jól van?" - kérdezte a főnök aggodalmaskodó hangja, és amikor kinyitotta a szemeit, csak lassan tudott az elmosódott alakra fókuszálni. Apránként az arcvonásait is ki tudta venni. - "Tessék, itt egy pohár víz! Igyon egy keveset! Most nem szabad rosszul lennie! Nagyon nagy szükségünk van magára!"
Kitapogatta maga alatt a padlót és megpróbált felülni. Az imént még az egyik fotelben ült, hát megpróbált visszamászni rá.
A főnök közben folytatta az eligazítást. A szavak egy külső szemlélő számára nem érzékelhető, áteresztő ködfátyolon keresztül érkeztek hozzá.
"Tulajdonképpen rosszul fogalmaztam, Kravintz. A Nap most még nem fog rögtön 'felrobbanni'. De a lényeg ugyanaz, hiszen vörös óriáscsillaggá tágul és a külső felszíne valahol a Föld és a Mars pályája között fog elhelyezkedni, ezáltal valószínűleg a Marsot is magába olvasztva. A fő problémát azonban nem is ez jelenti."
Kravintz összeszedte magát, a rosszullét fátyla már egyre halványodott. Viszont nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy mi lehetne rosszabb annál, hogy a Nap vörös óriáscsillaggá váljék.
"Az időzítés a legrosszabb. Hiszen a Betelgeuze, az Orion csillagkép vörös óriása pontosan ezzel a napviharral egy időben vált novává...."




"A lehetőségeink egy esetleges kitelepítésre meglehetősen korlátozottak ily módon. Hiszen nem csak a Napból jövő sugárzáporral kell megküzdenünk, de valódi sugár-árnyékba nem is kerülhetünk, hiszen a Betelgeuze ugyanúgy önti ránk egy másik irányból. Kommunikáció esélytelen az űrben. Csak előre megírt forgatókönyvvel van esélyünk, precízen összedolgozva. Erre évek, vagy évtizedek kellettek volna, hogy megfelelően felkészüljünk. Mindenesetre muszáj lesz megpróbálnunk."
Kravintz a pohár után nyúlt és nagyot kortyolt. Az elnök várakozásteljesen nézett rá, így hamarosan ő törte meg a csendet.
"És mit tehetek én az ügyben?"
"Maga tehetséges pilóta, Kravintz. Az autójával is milyen hamar ideért. Erre senki sem lett volna képes. Amíg mi itt előkészítjük a szükséges lépéseket, magának a Vénuszra kellene mennie és összefognia az ottaniakat. Segítségére lesz a barátunk, Hortenzique Malabo, aki a Napvihar kezdetekor itt tartózkodott. Az ő tanácsára választottuk magát, és tulajdonképpen az evakuálás terve is tőle származik."
Kravintz értetlenül nézett.
"Honnan ismer engem ez az ember?"
"Azt állítja, hogy együtt dolgoztak korábban a Merkúron."
Most még egyszer megfordult vele a világ, csak most átvitt értelemben. Világ életében a Földön élt, legalábbis ő így tudta. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, de a főnök megelőzte.
"Nem, kérem, ne mondjon semmit! Utánanéztünk mi is az ön adatlapján és nem találtunk erre vonatkozó utalásokat. Viszont Hortenzique a személyes jóbarátom - és időutazó. Ha ő ezt állította, akkor így is van. Csupán az is lehetséges, hogy nem a múltban 'dolgoz-tak' együtt..."




A kis méretű űrsikló antigravitikus motorja hangtalanul dolgozott. A többszörös szigetelés ellenére is hallotta felszállásnál az elsuhanó levegőréteg hangját, az űrbe kiérve viszont a csend szinte teljes volt, már-már tapintható. A Földön megszokott hanghatások hiányában füle csöngött is egy kicsit, de nem zavaróan. Az elmúlt pár óra során volt ideje gondolkodni is, noha az események első felében egy nagyon tömör, lényegre törő, de adatokban gazdag kiképzést is kapott. A koreográfia adott volt, tudta, milyen tánclépéseket kell megtennie, és az események végre a helyükre kerülnek. Ez a fickó ismerte őt, noha ő nem tudott róla szinte semmit. Azt mondta, együtt dolgoztak. A főnök szerint pedig lehet rá hallgatni, mert nem beszél baromságokat. Ez azért furcsa. Ráadásul ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az illető szerint a Merkúron dolgoztak együtt, akkor az további kérdéseket vet fel.
Mert itt van a Napnak a küszöbön álló vörös óriáscsillaggá tágulása. Ez állítólag hamarosan meg fog történni. És nyilvánvaló, hogy ha egy bolygót említhetünk, amelyre leghamarabb lesz hatással, az a Merkúr.
Az illető, ez a bizonyos Malabo pedig a Vénuszra fog menni, és ott fognak találkozni, hogy együtt végezzék el az evakuálást. Ráadásul űrhajó-flottát is ő biztosít hozzá, mindenféle felszereléssel.
Honnan van neki egyáltalán ennyi űrhajója? Felszerelése? Befolyása?
Honnan ismeri? Honnan ismerheti őt?
Valami nem tetszett neki ezzel az egésszel kapcsolatban. Túl sok kérdőjel, túl nagy felelősség. És mégis egy megmagyarázhatatlan biztonságérzet öntötte el.




Még sohasem járt a Vénuszon, ezért is furcsállta először a felkérést, hogy miért pont őt küldték. Mutattak neki 3D térképet, hogy mi hogyan fog kinézni, merre kell mennie, de félt, hogy emlékezetből nehezen fog menni. A Nap még mindig tomboló sugarai miatt azonban esélytelen lett volna bárminemű elektronikus eszközt bevetnie, memóriája viszont sikerrel vizsgázott. Az űrben elhagyatva kallódó Vénusz-stacionárius terminálhoz igazodva könnyen meglelte úticélját és sikerrel landolt a Vénusz II-es űrkikötőben. A légzsilipeken átjutni már nagyobb macera volt, hiszen az elektronikus vezérlésű rendszerről át kellett állniuk manuálisra, és ez sokkal időigényesebb volt.
Hamarosan azonban ott állt egy pultnál, amelynek a túloldalán egy vénuszi hivatalnoknő ellenőrizte az okmányait. Mindenre felkészítették, csak az itteni szokásokra nem, noha már pletyka szintjén nem volt előtte ismeretlen ez a világ.
Az emberek egy bizonyos algakivonat különböző változatait szedték be táplálékkiegészítő gyanánt, mely az adott napra bőrük pigmentjeit egy bizonyos színárnyalatúra festette. Mindehhez hozzátett még a helyi öltözet is, mely a nőknél egy a bőrre feszesen tapadó filmrétegre emlékeztetett leginkább. Csaknem teljesen áttetsző anyagát csupán a kívánatos helyeken habosították meg. Szó szerint úgy néztek ki benne, mintha habfürdőből szálltak volna ki, és csak a fürdőruhájuk vonalában maradt volna meg a hab. A pult mögötti hölgy ezen a területen kívül spenótzöld színben pompázott, amihez szilvakékre festett félhosszú haj dukált. Ez Kravintzban nem éppen ébresztett buja vágyakat.



A terminál még nem volt annyira tipikusan vénuszian berendezve, mint az az iroda, ahol a vénuszi elnök, Haranthor fogadta egy ismeretlen férfi társaságában. A falak krómozottan tükröződtek, és a tükörképek összeadódva a végtelenség érzetét keltették. A legrosszabb azonban az volt, hogy ugyanez az érzet a le- és felpillantáskor is megismétlődött, hiszen mind a padló, mind a mennyezet szintén ugyanígy volt "burkolva". A bútoroknak, legyen szó székről, vagy íróasztalról, csupán egyetlen, vastag lábuk volt, mely alul-fölül megvastagodott.
Haranthort könnyű volt felismernie, hiszen, bár a férfiak ruházata a nőkénél jóval összetettebb a Vénuszon is, de bőre narancssárga színben játszott. Ehhez türkizkék tóga és ugyanilyen színű saru társult. Fehérre festett haját lelógó csigákban hordta, arcát szintén fehérre festett szakáll keretezte, de nem volt bajusza.
A másik alak nála sokkal egyszerűbben festett és mintha nem passzolt volna a képbe. Először is, a bőre teljesen hagyományos színárnyalatú, ruházata pedig ódivatú volt. Kravintz csak nagyon régi filmeken látott hasonlót, valamikor a huszonegyedik-huszonkettedik század környékéről. Külön "nadrág" és "ing", valamint egy zárt lábbeli igazi fűzővel. Arca simára borotvált, haja világosbarna, oldaltfésült. Megjelenése ezzel együtt makulátlan volt és kimért.
"Üdvözlöm!" - szólalt meg az elnök. - "Maga ezek szerint Kravintz, akiről Malabo úr már mesélt."
A harmadik felé gesztikulált kezével. Szóval akkor ő az! Már ideért! Pedig állítólag a Merkúrra is elment időközben... Hogy csinálta? - gondolta.
"Örülök, hogy találkoztunk, Kravintz!" - mondta amaz - "Tudom, sokmindent most még nem ért, de majd hamarosan lesz időnk mindent tisztázni."
Röviden megbeszélték a Föld, a Vénusz és a Merkúr teljes kiürítésének a tervét, és hogy a transzportokat hogyan koordinálják a Szaturnusz körüli pályára, ahonnan csak azután indulnak tovább, hogy az utolsó egység is megérkezik. Ezt már nagy vonalakban a Földön is elmondták neki, de bizonyos részletek csak most kerültek tisztázásra. Az ő egyik kulcsfeladata lesz a Földi evakuációs flotta összefogása Malabo merkúri robotjai segítségével.
"Ne aggódjon, Kravintz, amit ön nem tud, azt bízza nyugodtan a robotjaimra!" - mondta Malabo többször is a találkozó folyamán.
"És onnan, a Szaturnusztól merre tovább?" - tette fel a kérdést Kravintz.
"Már el akartam mondani korábban is, de valami mindig elterelte a figyelmet erről a dologról. Egy egyedülálló bolygórendszert fedeztünk fel, mely minden tekintetben megfelel a teljes Naprendszer-beli emberiség befogadására."
"Hol van ez a bolygórendszer?"
"Nos, a különlegessége pont a csillagrajzi helyzetéből fakad. Ez a csillag ugyanis az összes szomszédos galaxistól nagyjából egyenlő távolságra helyezkedik el az űrben. Galaxison kívüli terület a Tejút és az Androméda között nagyjából félúton, ha szabad így fogalmaznom. Csak egy kicsit más irányban. Mert azért nem pont a kettő között található, hanem egy picit 'oldalsó' irányvektorok mentén. A felfedezőjéről Usulimasról neveztük el a csillagot, aki egy tiszteletreméltó merkúri tudós. A bolygórendszer tagjait pedig az ő fiairól: Kharmonpaq, Zumahix, Khalkel és Maphurq. Utóbbi ugyan túl közel kering a csillaghoz, de Kharmonpaq lakható, Zumahixnak, a gázóriásnak több bolygóméretű holdja is van. Khalkelnek ugyan nincs holdja, de mesterséges szatellitákat fel tudunk állítani később. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy Kharmonpaq-ot még csak terraformálni sem kell - szinte már most beköltözhető. Óceánjában egyszerű növényi élet termeli az oxigént. Magasabb rendű élet pedig nincs rajta. Szinte nekünk találták ki."
Ahogy Malabo beszélt, egyre lelkesebb lett Kravintz is. A beszámoló végére azonban a merkúri kissé gondterheltebb arckifejezést öltött.
"Van viszont még valami, amit meg kell beszélnünk..."




Molgerinx a megfigyelőernyőre meredt vizuális szenzorcsápjával. Az a kis pontocska ott a távolban a gyűlöletes, undorító belső férgek járműve. A naprendszer belsejét lakó lényekre csak így hivatkozott fajuk minden egyede. Szerencsére ők nem láthatják őt, hiszen sokkal kisebb a hajója azokénál és meglehetős távolban van, ráadásul a fényvisszaverést is statikus állapotban nullára állította. Teljesen beleolvad az űr sötétjébe, és semmilyen hullámhosszt nem ver vissza. Ellenőrizte az irányvektorokat is, majd magában a győztes fölényével, kárörvendőn "röhögött" ezeken a szánalmas jószágokon. A terv bevált! Már csak kis idő, és kezdődhet a féregirtás. És utána az övék a csillagrendszer!
Nehéz volt megállnia, hogy ne lépjen vizuális kapcsolatba főnökeivel. A mámor már-már rávette erre a meggondolatlan lépésre. Persze a frekvenciatartomány egyből elárulná jelenlétét. Vagy akkor legalább ezekkel a szánalmas férgekkel közölhetné, hogy mi miatt fognak hamarosan elmúlni! Örömteli érzéseibe kihűlt meteoritdarabként hasított a felismerés, hogy az ellenség ugyan elvész, de nem fogja megtudni, hogy mi miatt. Egyetlen villanás és nem lesznek többé. Mielőtt értesíthetnék társaikat kétségbeesve. Vagy mielőtt felismerhetnék a rájuk leselkedő veszélyt. Mielőtt tudatába kerülhetnének a ténynek, hogy egy náluk mérhetetlenül hatalmasabb erő győzte le őket. Ehelyett simán áthajókáznak a nemlétezésbe fájdalommentesen. Mindenféle kémiai kötésektől mentes atomfelhővé válnak egy pillanat alatt, hogy aztán újrarendeződött, másféle molekulákként bolygóközi gázokká válhassanak, amit vagy a napszél fog tovább szállítani kifelé, a napjuktól távol, vagy legyőzve az ellenkező irányú hatást a Napba fognak zuhanni, esetleg egy-két nagyobb darabot a megmaradó bolygók állítanak maguk körüli pályára. Végülis ez sem rossz!
A fejlődés elkerülhetetlen része ez, ennek meg kell történnie. A Negyedik lesz az első bolygó hamarosan, és akkor nem lesz már szükségük akkora energiára otthonaik és életterük felmelegítésére. Végre akár kimerészkedhetnek a bolygófelszínre is, hogy átmelegítsék tagjaikat. Nem kell majd a sok hősugárzó! Az átalakítás meghozza eredményét. Már csak egy kevés idő...
Már csak egy kevés idő...
Mindjárt lőtávolba ér az a nyavalyás fémdarab. Csak egy kicsit kell várni még! Jó volna kapcsolatba lépni! Akármelyik irányban. Belül ujjongott.
Már csak két időegység!
Mekkora bölcsességről tett tanúságot, aki ezt a projectet elindította! Pusztán technikai eszközökkel mekkora eredményt lehetett elérni! Ezek a férgek meg semmit sem vettek észre. Technikai fejlettségük egyenlő a nullával! Milyen lassan halad ez a járművük is! A Nap felforrósodását észrevették ugyan és menekülnének, de már késő!
Már csak egy egység...
Akármi is legyen, megpróbálja a kapcsolatfelvételt!
Csápjai gyorsan dolgoztak, könnyen rálelt arra a fekvenciára, amely az ellenséges járműé volt.
Hamarosan a megfigyelőernyő egy szegletét az idegen hajó vezérlőtermének képe töltötte ki. Meglepetésére csak egyetlen fémlény nézett rá, és nem a férgek nyelvén szólalt meg, hanem az övén, a Molgerinx számára legérthetőbb alverzióban.
"Üdv, Molgerinx! Egy kicsit alábecsülted a férgeket! Mire ezt a hajót kilőhetnéd, sajnos az egész flottátok atomizálódik és megkezdődött hazád, a Negyedik, az általunk Marsnak hívott bolygó inváziója is. Sajnos a tervetek kisiklott és fajtád genetikai átprogramozása is hamarosan le fog zajlani! Kár, hogy ezt te nem érheted meg!"
Molgerinxot a döbbenet és a düh feszegette, amikor hajója megrázkódott. Mielőtt elsötétült volna minden, hirtelen minden irányból kicsiny hajócskák ezrei tűntek fel körülötte a semmiből és szinte látta a sugárnyalábokat is közelíteni. Lepergett előtte élete filmje, kora lárvakorától kezdve, s kínos lassúsággal teltek az ezredmásodpercek, melyek évszázadokat öleltek fel a Negyedik sötét magányából és a kozmosz változatos pontjairól. Magatehetetlenül szemlélte belső, összetett rovarszeme egyes celláival ezt a tovasodródó filmet, s végül ugyanennél a pillanatnál kötött ki, ahonnan már nem volt tovább, csak az önkéntelen halálugrás a végső sötétségbe.




Az elmúlt néhány hónap történéseit nehéz volt magában összefoglalnia. Főleg a kronológiával volt gondja Kravintznak, mert sokszor kellett ebben a pár hónapban idősíkot váltania. Tapasztalt időutazó lett, és valóban, beigazolódott, amit korábban mondtak és tényként kezeltek. Malabo nemcsak munkatársa, de egyik legjobb barátja lett ez "idő" alatt. Két napozóágy volt most felállítva egymás mellett, a csendes délutáni égbolton ott virított a narancssárgás Usulimas és egy felszolgálórobot gördült melléjük hűsítő itallal tálcáin.
"Nehéz összeraknom az időrendet magamban." - mormolta nevetve Kravintz, és igazított egyet napszemüvegén.
"Nem csodálom! Öregem, ez neked egyből mélyvíz volt! Viszont gratulálnom kell, mást nem is tehetnék!" - mondta Malabo.
"Ugyan, mihez?"
"Nem mindenki veszi ilyen könnyedén az akadályokat. Már eleve felfogni is nehéz a hétköznapi agynak, amiben mi élünk ott a Merkúron..."
"Hadd javísalak ki. Él-tetek." - vigyorodott el Kravintz.
"Nem. Jól mondtam. Élünk."
"Akkor ezt most kifejtenéd?" - értetlenkedett tovább.
"Ezer örömmel. Nem avattalak be a végső projectbe, öreg fiú."
"Nocsak!" - csodálkozott el Kravintz, és napszemüvegét feltolta, hogy a másik arckifejezését jobban szemügyre vehesse.
"Akkor kezdem a legelején. Ez az egész napkitörés-sorozat nem az volt, mint aminek elsőre hittük. Az egész a szíriusziak műve volt, akik a Marson elhelyezett bázisaikról nagy teljesítményű jelekkel bombázták a Napot, hogy amaz idejekorán vörös óriáscsillaggá változzon."
"Ezt a részét én is tudom még, de hallgatlak."
"Namármost. Az maga teljesen jó húzás volt, hogy elintéztük a szíriusziakat, egyes Marson levő egyedeiket pedig, ahogyan azt annak a Molgerinx nevezetűnek ígértük, át is programoztuk. Tulajdonképpen létrehoztunk egy új fajt. Ha úgy tetszik, felgyorsítottunk egy evolúciós folyamatot azáltal, hogy az agresszivitás génjeit visszanyestük. Az új fajt pedig a Szíriusz bolygóin is úgymond elszórtuk. Ez a project most is fut egyébként, még nincs vége. Ott kicsit nagyobb is volt az ellenállás a csapatainkkal szemben."
"De ugye nem volt veszteség?" - kérdezett közbe Kravintz.
"Nulla. Az ilyesmire mindig figyelek. Vagy ha nem én, akkor a robotjaim. A végén, amikor látták, hogy vesztésre állnak, megadást akartak színlelni, hogy túszokat ejthessenek. Persze nem nyertek mást, mint direkt erre a célra összedobott pléhdarabokat..."
"Miket?"
"Egy tucat, csak erre az eseményre készült robotselejtet. És azt hitték, hogy ezek alapján alkudozhatnak."
Felnevettek.
"Mindenesetre maga a tény, hogy ők technikai fejlettségük révén felsőbbrendűnek képzelték magukat, sokat segített nekünk. Teljesen alábecsülték a földi ember képességeit." -  folytatta Malabo.
"Nem, szerintem nem." - szúrta közbe Kravintz. - "A földi emberét nem becsülték alá. Egy merkúri emberét nem vették számításba!"
"Ott a pont!" - ismerte el Malabo - "Viszont azzal, hogy kikapcsoltuk a Nap felfűtőit, maga az elsődleges probléma is szűnőben..."
"Hogyhogy? Akkor a Nap nem fog nóvává válni hamarosan?"
"Nos, egy kicsit siettették a folyamatot, ez tény. Viszont - ha a kalkulációink helyesek - mindössze körülbelül huszonötezer évvel hozták korábbra, és még így is évmilliárdokról beszélünk..."
"De hogyan?" - ült fel a székében Kravintz - "Akkor ez a kis kiruccanás a Naprendszerből ide teljesen felesleges volt?"
"Nem. Az elkövetkező néhány évben még folytatódni fog a Nap háborgása és nem lenne ajánlatos ott tartózkodnia a teljes emberiségnek. Azt azért elárulom, hogy hagytam hátra embereket is, persze sugárzásbiztos óvóhelyeken, és általuk kezelt, szigetelt robotokat is. Napra pontosan tudható, mikorra kell majd visszamenniük a transzportoknak."
"Na így már mindjárt más a képlet!" - nyugodott meg Kravintz, majd hátradőlve szürcsölni kezdte a frissítőt.
Egy darabig szótlanul figyelték a betelepíett élővilág egyedeit, s jelen pillanatban épp egy vörösbegy suhant át az égen.
"És mikorra tervezed a visszatelepítést?" - törte meg a csendet Kravintz.
"A robotjaim hamarosan előkészítenek egy felmérést, hogy ki akar maradni, ki menni, és akár két héten belül indulhatunk."
"Hogyhogy?"
"Ne feledd! Nem csak a térben, de az időben is lehet utazni!"
"Ja, igaz!" - csapott a homlokára Kravintz, és újból a bioaktív csöndet figyelték, ahogy Kravintz ezt a jelenséget magában elnevezte. A földi környezethez képest kicsit sivárnak tűnt a bolygó, de az elvetett növényi magvak már kihajtottak, és az állatvilág hírnökei is szanaszét széledtek. Amikor Kravintz aggodalmasan megköszörülte a torkát, Malabo harsányan felnevetett.
"Most mi az?" - horkant fel Kravintz.
"Tudod, kicsit lassabban vág az agyad, és mivel én ezt a beszélgetést tartalmilag már ismerem, ezért élvezkedtem egy cseppet."
"De azért te sem vagy mindentudó!" - vágta rá a másik sértődötten - "Vagy akkor ki vele! Mit akartam kérdezni?"
"Mostanra esett le neked, hogy ha az időben is tudunk utazni, akkor miért nem egyből csak azt az időszakot lépte át az emberiség, amíg a Nap még háborog, térben nem is kellett volna sehova sem menni. Szerinted teljesen felesleges volt ekkora utat megtenni ennyi emberrel."
"Honnan tudtad?" - képedt el Kravintz.
"Nem volt nehéz kitalálni!" - tért ki a válasz elől Malabo.
"Na és a válasz?"
"Nos," - kezdte a mondatot Malabo kimérten - "létezik egy valóban fontos cél, aminek az érdekében ezt a csillagrendszert be kellett népesíteni. Egyelőre csak ennyit mondok. Elég?"
A válasz nem rögtön érkezett, hanem átgondolva.
"Elég." - majd kis idő múltán hozzátette - "Egyelőre. De majd a Merkúron a többit is elmondhatnád!"


(A második fejezetet lásd itt.)

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.